3. fejezet

„Szia, Anya.” Csókoltam arcon, mielőtt az asztalhoz ültem volna.

„Jó reggelt!” Üdvözölt mosolyogva.

„Dolgozol ma?” Kérdeztük egyszerre, majd felnevettünk, de rájöttünk, hogy egyikünk sem dolgozik ma.

„Tudod, hogy ma jön az egész család.”

„Úgy értve, hogy mindenki?” Kérdeztem.

Bólintott.

„Még apa is?” Kérdeztem reménykedve, de már tudtam a választ.

A szüleim szétmentek évekkel ezelőtt, apa jó pár órányi utazásra lakik innen, így ritkán is látom. Nehéz, hiszen a szüleim ennyi év után sem tudnak normális ember módjára viselkedni egymás mellett.

„Meghívtam, de csak miatta. Nem tudom, hogy jön-e, talán túlságosan zsúfolt az időbeosztása, hogy a bandájával játszhasson.”

Ez az egyik oka, hogy elváltak, anya akart még utánam egy gyereket, és szerette volna, ha apa otthagyja egy időre a bandát, de nem tette.

Most 19 éves vagyok, és ez akkor történt, mikor 8 éves voltam, én megértettem, de haragudtam anyára, amiért ilyen döntés elé állította, hiszen a zene az élete. 

 

„Remélem, eljön, nem láttam már 6 hónapja.”

Anyára néztem, aki rokonszenves tekintettel pillantott rám.

Befejeztem a reggelit, majd elkezdtem készülődni a családi összejövetelre.

 A család elkezdett szállingózni 12 óra körül, és boldog voltam. Éreztem, hogy a mai nap jó lesz. Szerettem, mikor anya ilyen eseményeket rendez, az egész család együtt van. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, mindenki. 

Az arra emlékeztet, hogy szeretek a családommal közös emlékeket szerezni. Az egész ház tele volt, legtöbben a kertben ültünk.

„A hajad nagyon megnőtt.” Mondtam az unokatestvéremnek, Julia-nak.

Ez egy normális párbeszéd volt, de aranyosnak éreztem, és ellazultam, de ahogy az idő telt, nem tudtam megállni, hogy ne érezzek csalódottságot; apa nem jelent meg.

„El, rendben vagy?” Kérdezte anya, leszámítva a tényt, hogy tudta a választ és a miértjét is.

Csak bólintottam, felálltam és felsétáltam az emeletre, a szobámba. Kinyitottam az ajtót, majd a teraszra sétáltam.

Pár perccel később meghallottam, hogy valaki az ajtómon kopogtat, majd pár másodperccel később a nagynénim Kelly már mellettem is termett, ő volt apa testvére.

„Nagyon szeret téged, ugye tudod?” Mondta, miközben magába szívta a friss levegőt, és a környező házakat kémlelte.

„Nem törődik velem.”

„Természetesen törődik veled.”

Mintha egy orbitális nagy hülyeség hagyta volna el a száját.

 „Nem, tudtad, hogy nem találkoztam vele már 6 hónapja? Mikor hívom, csak ritkán veszi fel. Csak a bandájával törődik és ezt te is tudod, te mikor láttad őt utoljára? Valószínűleg, akkor mikor én, de fogadok, hogy veled szokott telefonon beszélni. Elköltözött, messzire innen, amikor még csak 8 éves voltam és szerinted hogyan érzem magamat?”

Az arcát figyeltem, ami bűnösséget és szomorúságot tükrözött. Tudta.

„Sajnálom.” Mondta és megölelt engem oldalról, mielőtt kisétált a szobámból.

Felsóhajtottam, majd lerogytam a székre. Soha nem beszéltem anyának az érzéseimről, de éreztem, hogy a nénikém, Kelly mindent elmond most neki; közel álló család meg minden. 

Még egy ideig gondolkoztam, mielőtt visszasétáltam volna a földszintre, és szembe találtam magamat a zenével.

De ahogy lesétáltam, semmi nem utalt a zenére, csak szembe találtam magamat Kelly-vel, aki felém nyújtotta a hegedűt.

„Játssz nekünk valamit.” Mondta az unokatestvérem, Robert, aki csak egy évvel volt nálam idősebb.

„Mi, nem!” Gyorsan ellenkeztem.

„Gyerünk. Játssz Ellie.” Hallottam a motyogásokat és kiáltásokat.

„De,”

 „Hajrá Ellie, régen hallottalak utoljára játszani.” Mondta a nagybátyám, Henry.

„Oké, rendben.” Gyorsan beadtam a derekamat.

Helyet foglaltam a széken és előkészítettem a hegedűmet, a nyakamnak támasztottam és kezemet a megfelelő pozícióba állítottam.

Lehunytam a szememet egy pillanatra és belecseppentem a ’ hegedű zónába’, ahogy hívni szokták.

Hamarosan a Perpetuum Mobile című dalt kezdtem el játszani Novacek-től. Imádtam ezt a darabot, beletelt pár hónapba, mire elsajátítottam, nehéz megtalálni a megfelelő dallamot, de rájöttem, hogy miképp kell és már 11 éves korom óta játszom ezt a darabot.

Már vagy 2 perce játszottam, majd megálltam, az anyukám imádta, mikor először előadtam.

Mindenki tapsolni kezdett, én kínosan mosolyogtam és letettem a hegedűmet a vonóval együtt.

„A kedvencemet játszottad!” Anya rám mosolygott, ahogy újra közéjük ültem az asztalhoz.

Folytatta. „Emlékszem az első alkalomra, amikor ezt adtad elő, de mindig emlékezni fogok arra is, hogy órákig gyakoroltál a szobádban, hogy tökéletes legyen.”

Mosolyogtam és megöleltem anyát, ő mindig itt volt nekem, nem úgy, mint az apám, aki nem is hallott még engem zenélni. Amire emlékezhet az az, hogy 8 évesen még úgy játszottam, mint egy fulladozó macska.

Mindannyian elvoltunk, mígnem mindenki elment, mi pedig lefeküdtünk.

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzést, a rengeteg megtekintést! Iratkozzatok fel, fűzzetek hozzá megjegyzést! Puszi!